Méltán nevezhetjük a családot – szerepe és jelentősége folytán – háttérországnak, buroknak, tartópillérnek vagy ugródeszkának. A család egyik legfontosabb feladata, hogy a gyermekeket önálló életre nevelje. Nem a közös vérvonal és nem is a kötelesség tartja egyben a famíliát, hanem a benne élők egymás iránti szeretete, tisztelete és az a sok-sok öröm, amit együtt megélnek. A környezetünkben élőknek – és ez fokozottan igaz a családtagjainkra – elsősorban figyelemre van szükségük. Ez élteti az emberi kapcsolatokat, ez a legtöbb, amit adhatunk és kaphatunk.
Egy család akkor működik hatékonyan, ha valamennyi tagja boldog és teljes életet él, hiszen ez az elsődleges szocializációs közeg, ahol a gyermek – a nevelés minőségétől függően – megtapasztalhatja az értő figyelmet, a szenzitív (érzékeny) gondozói magatartást. A szülők alapvető magatartása és érzelemmintái hatására formálódik a személyisége, fejlődnek a képességei, kognitív (megismerési és gondolkodási) készségei. A család: a társadalom és a gyermek közötti közvetítő kapocs, ahol kibontakoznak a gyermek erősségei és ideális esetben megtapasztalhatja a feltétel nélküli szeretetet. Egészséges személyiség fejlődéséhez tehát az elsődleges szenzitív gondozói magatartásra és szerető, támogató elfogadásra van szüksége, amit a család biztosít számára az első életévekben.
Készüljünk tudatosan a szülő szerepre!
Szülővé válni egy érési folyamat eredménye, amely nem a gyermek születésével kezdődik, hanem a fogantatással, sőt azzal, hogy eldöntöttük, gyermeket vállalunk. A csecsemővel a pár addigi élete gyökeresen átalakul, egy teljesen új szerkezet születik szerepekkel, felelősséggel. A szülők új feladatokkal találkoznak, bizonyos mértékig fel kell adniuk korábbi önmagukat, egyéni céljaikat, elképzeléseiket, kedvteléseiket át kell értékelniük, esetleg le kell mondaniuk egy időre az addig számukra fontos dolgokról.
A gyermek születése és nevelése mélyreható változásokat indít el a szülők személyiségében, éppen ezért fontos, hogy ebben a felkészülési folyamatban szembenézzenek belső mivoltukkal, a családból hozott mintákkal, a pozitív és negatív, a tudatos és a nem tudatos emlékeikkel, melyek nagymértékben meghatározzák szülői szerepüket. Érdemes időt szánni néhány kérdés megválaszolására, mint például: Milyen családot szeretnék? Milyen értékek fontosak a számomra? A neveltetésemben mi volt jó, mi tölt el jó érzéssel, és mi az, amit másképp szeretnék csinálni? Hogyan nevelném a gyermekemet?
Lényeges, hogy a szülők az apaság és az anyaság kérdéseivel is foglalkozzanak. Beszéljék meg, kinek mi az elgondolása, mit tart fontosnak. Hiteles forrásokból (pl.: könyvek, szakemberek) érdemes ismereteket szerezniük a gyermek fejlődéséről, lelki szükségleteiről, táplálásáról, neveléséről.
A szülőknek legyen pozitív jövőképe a gyermekükről. Bízzanak abban, hogy jól fog fejlődni, és abban is, hogy szülőként meg fognak tudni felelni a kihívásoknak, a gyermek szükségleteinek. Tökéletes szülő nincs, de jó szülőnek lenni lehetséges! Ha a gyermek megkapja a számára szükséges szeretetet, a szülők odafigyelnek rá és nyitottak arra, hogy megismerjék, megértsék őt, az éppen elég.
A „családburok” szerepe
Az emberi élet minősége a családban alapozódik meg, ezért nem mindegy, hogy a kapcsolati és kommunikációs minták milyenek, a társas történések miként működnek. A család nélkülözhetetlen, védelmező, megtartó ereje rendkívül fontos, ezért belső károsodása súlyos következményekkel járhat a felnövekvő gyermek számára. Az egészséges személyiségfejlődéshez, a társas képességek kibontakozásához, a boldog, kiteljesedett élethez óvó környezetre és szeretetteli kapcsolatokra van szükség, amit alapvetően a család képes biztosítani. Családburok nélkül nem létezik védett emberi fejlődés. Optimális esetben a gyermek fejlődésének minden szakasza (az értelmi, intellektuális képességek kibontakozása, az érzelmi jóllét kialakítása, a társas készségek elsajátítása) támogató közegben zajlik. Ehhez a családburok 20 évére van szükség.
Előfordul, hogy a szülők – akár erejükön felül is – szeretnének mindent megadni a gyermeküknek és elhalmozzák játékokkal, ajándékokkal. De ez a törekvésük gyakran háttérbe szorítja a gyermeknek nyújtandó érzelmi biztonságot, elhomályosítja az érzelmek fontosságát. A kicsinek a legnagyobb szüksége arra van, hogy figyelmes, szerető, egyetértő légkörben nevelkedjék, és hogy minél több együtt töltött, tartalmas időt kapjon a szüleitől. Tudatos munkával sok-sok szeretettel, elfogadással és megértéssel olyan érett, felnőtt személyiséget nevelhetünk, aki tud adni, felelősséget vállalni, elköteleződni, és aki képes érzelmei elfogadására és feldolgozására.
